Lassan 20 évvel ezelőtt - minő bohóság! - verseket írtam nagy szorgalommal. Leírtam a vágyaimat és a bánatomat. Az egyiket különösen kedvelem. Annakidején azonosultam a verssel, magamba szívtam, hozzám tartozott. Ma már több a ránc a homlokomon, de az érzés, amiből a vers született, még mindig elfog időnként. Ezzel a verssel, ezzel az érzéssel indítom ezt a blogot.
Kezemben kincsemet rejtegetem,
Lopott fényű drágaság a ködből,
Mely csípi a szemem és marja a szám -
Mégis lélegzek még, Uram!
Sarjas, szép tegnapok kalászait
Begyűjtötték a gondos aratók.
Nem maradt más, csak néhány apró szem -
A madaraknak hagyták meg őket.
Ezek a szemek, ezek vagyunk mi,
Lassú érők a nyárvégi napban.
Reménykedünk, hogy felszed majd talán
Valaki elkésett, fáradt robotos.
Lassan a hűvös ősz kibontja szárnyait.
Érzed? A hideg már megborzongtat néha,
Belebújik az álmos mag-testbe,
Hogy tudd: közel az elmondhatatlan.
Húsomban bőszen ott van még a kincs.
Szorongatom, mint utolsó imát -
S mégis, ha nem hízok aranyos kalásszá,
Nem emel föl a nyári esti szél.
Ez a blog azért született, mert szükségem van a Mindenható kegyelmére. Azért is, mert anélkül széthullik az életem, és azért is, hogy én kegyelemmel tudjak fordulni mások felé. Aranyos kalásszá hízni - mindez azért lehetséges, mert a Teremtő így akarta. S ha felemel az a nyári esti szél - nos, ma már látom, hogy az is kegyelem.
